Könyvbemutatók és kiállításmegnyitó - lezárult a Sopron & Selmec 100 programsorozat

A Soproni Egyetem - együttműködve Sopron Megyei Jogú Város Önkormányzatával - nagyszabású programsorozat keretében emlékezett meg azokról a 100 évvel ezelőtti  eseményekről, melyek kapcsán az Alma Mater 1918-ban menekülni kényszerült Selmecbányáról, 1919-ben pedig otthonra lelt Sopronban. 

 A záróeseményen könyvbemutatókra és kiállításmegnyitóra került sor. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Mágel Ágost és Abdai Zsolt, Sopron Megyei Jogú Város Önkormányzatának képviselői. 

 

Az eseményen a Soproni Egyetem rektora, prof. dr. Náhlik András nyitotta meg dr. Kovács Mátyás kiállítását és zárta le a centenáriumi emlékévet. Beszédét változtatás nélkül közöljük. 

"Jó szerencsét!

„Szép kis város Selmecbánya, a’ biza” – szinte pontosan egy esztendővel ezelőtt, 2018. december 4-én csendült fel ez a szívünknek oly kedves nóta a Miskolci Egyetem kórusának előadásában azon a rendezvényen, ahol kezdetét vette a Soproni Egyetem és Sopron városa által közösen szervezett programsorozat, mellyel az 1918 telén menekülni kényszerült, és 1919 tavaszán Sopronban otthonra lelt Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskola 100 évvel ezelőtti befogadására emlékeztünk.

Bizony, szép kis város Selmecbánya. A nyitóeseményen zenei akkordok, az ének, a dallamok hangjaival  idéztük meg girbe-gurba utcáit, most pedig, a programsorozat záróakkordjaként a festészet eszköztárának segítésével látogatunk el szeretett városunkba.

Képzeletbeli Selmeci kirándulásunkhoz keresve sem találhattunk volna jobb vezetőt dr. Kovács Mátyásnál, annál a művésznél, aki maga is a táj, a természet, az erdők és – a képeit nézve ezt nyugodtan megállapíthatjuk - Selmecbánya szerelmese. Nem volt egyszerű helyzetben a festő, amikor hozzálátott a tárlat anyagának összeállításához, hiszen megcélzott közönségében, bennünk élénk képek élnek Selmecbányáról. Ráadásul e képek nem is csak képzetünkben, hanem elsősorban a szívünkben élnek. Ám ne legyenek kétségeink, erdő- és okleveles erdőmérnökként és okleveles természet- és tájvédelmi szakmérnökként, a Soproni Egyetem díszpolgáraként Kovács Mátyás pontosan tudta, hogy mire vállalkozott.

Mert nem számít az, hogy a művészet színjáték, fénykép, szobor, rajz vagy festmény formájában nyilvánul meg, csak az, ha a művész eszközeivel képes kifejezni magát és képes kommunikálni a közönséggel. Ha képes becsalogatni a kívülállókat, a közönséget a művészet világába és olyan eszközökkel látja el, amelyek segítségével megérezhetik, hogyan kell mélyebben átélni a valóságot. Ezért a művész sokkal hatékonyabb, mint például mi, oktatók-kutatók, akik a tudomány letisztult eszközeivel próbáljuk leírni a valóságot. A művész nem csak önmagát képes kifejezni, hanem művein keresztül közönsége magáról a művészről is benyomást szerezhet. Kovács Mátyás saját vallomása szerint a Nagybányai Iskola késői követőjének tartja magát.

És valóban, egyes festményeinek kidolgozottsága az iskola kezdeti korszakának finom naturalizmusát idézik, de festményeinek többsége gazdag és helyenként meghökkentő színvilággal készült, a formák kontúrjai sokszor feloldódnak, ami a nagybányai iskola későbbi, impresszionista vonulatát eleveníti fel, és a művész érzékeny lelkének pillanatnyi hangulatát tükrözi.

Amikor először elsétáltam a festmények előtt, őszinte meglepetéssel tapasztaltam, hogy számos esetben különböző, akár már régen elfeledettnek hitt emléket idéztek fel bennem: egy-egy látogatás, ottani beszélgetés, séta vagy éppen egy szakest emlékét.  Úgy vélem, hogy ezeknek az emlékeknek az előcsalogatását elsősorban a képekből áradó harmónia teszi lehetővé. És ezt a harmóniát az sem bontja meg, hogy Kovács Mátyás bátran használja a színeket, ezáltal szinte felhívja a figyelmet képeinek tárgyára. Érzékeny, művészi lélekkel magába szívta Selmecbánya épített és természeti környezetének idilli hangulatát, és ez a harmónia köszön vissza a festményeken.   

Amikor a számunkra ismerősnek tűnő tájakat, épületeket látunk újra képeken a művész szemüvegén keresztül, az a felfedezés élményével hat, olyan érzést vált ki a szemlélőből, mintha egy igazi kaland részese lenne. Újra felfedezheti a város, a táj szépségét, újra átélheti a múlt valós vagy elképzelt élményeit.   

Minden itt kiállított kép a maga egyediségében és eredetiségében kihívás a képzeletnek, új találkozásra hív szeretett Selmecünkkel. Meglehet nem könnyű ma este, ennyi ember között átélni, megérezni a festmények igazi erejét, ezért biztatnék mindenkit arra, hogy találjon egy nyugodtabb órát, amikor újra idelátogatva elmerülhet a látványban és nyugodt körülmények között élheti át a képek nyújtotta élményt.

Kovács Mátyás kiállított alkotásait már több helyszínen láthatták a látogatók, a teljesség igénye nélkül elmondhatjuk, hogy Igalon, Tökölön, Somogyváron, Dobogókőn, Aggteleken, Pusztaszeren, Gödöllőn, Budapesten a Zöld Galériában, Újpesten és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, valamint Németországban tekinthették meg alkotásait. Nagy öröm számunkra, hogy képeivel újra, most már másodszor is „hazatért” ifjúságának helyszínére, Alma Materébe. Itt és most Sopronban, egyetemünkön fogadhatjuk már nem csak az egyetem oktatójaként őt magát, hanem képeit is, így a következő hónapban itt, a Ligneumban is tehetünk egy selmeci sétát. 

Köszönöm Kovács Mátyásnak, hogy értő és érző módon tolmácsolja képein azt a selmeci hangulatot és szellemiséget, ami többet, sokkal többet jelent számunkra az épületek és a táj összességénél. Hiszen Mikszáthtal valljuk: „Selmec az Istened, anyád, szeretőd, menyasszonyod, testvéred, mindened, aki bántja, ellenséged!”

E gondolatokkal a kiállítást megnyitom!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mielőtt elmélyülnének e csodálatos képek mondanivalójában és egyedi színvilágában, engedjenek meg még egy gondolatot. Köszönetemet szeretném kifejezni mindenkinek, aki bármilyen módon, szervezőként vagy résztvevőként részese volt a 100. évforduló programjainak. A Liszt Központban a Miskolci Egyetem hangversenye, Orbán Júlia és Bende Attila emlékműsora, az azt követő szalamander és fényfestés, a könyvtári emlékkiállítás, Tamási Miklós dramolettjének kiadása dr. ifj. Sarkady Sándor szerkesztésében és színrevitele a Petőfi Színház társulata által, a nosztalgiavonatos selmeci látogatás, a Városházán megrendezésre került konferencia, a most bemutatott könyvek és a folyóirat, valamint a kiállítás mind-mind értékes és felejthetetlen elemei voltak a megemlékezésnek. Bizakodásra ad okot számomra a jövő tekintetében az, hogy hagyományőrző hallgatóink nagy számban képviseltették magukat a rendezvényeken.

Biztos vagyok abban, hogy a selmeci relikviák gyűjtői számára komoly értéket fognak képviselni még tíz, ötven, vagy akár 100 év múlva is az emlékévben kiadott könyvek, invitcetlik, rendezvénymeghívók, söröscímkék, gyufacímkék, felvarrók és emlékérmék. De még jobban örülök annak, hogy a tárgyakon túl a megemlékezéseken olyan lelki és szellemi értékekkel gazdagodtak a résztvevők, amelyek igazán méltók voltak ahhoz, ahogy a Soproni Egyetem és társintézményei ápolják a selmeci örökséget. A centenáriumi emlékév mostani zárásakor a Soproni Egyetem rektoraként megállapíthatom, hogy ezzel a mai eseménnyel, és a programsorozat korábbi elemeivel tettekkel is sikerült alátámasztanunk azt, amit oly gyakran hangoztatunk: „Selmec, téged soha nem feledtünk!”